A Sió torkolatánál emberemlékezet óta átkelőhely volt. Egy 1055-ös oklevél tanúsága szerint a Balatonból kifolyó víz medre sokszor annyira eltömődött a hordaléktól, hogy ez lehetővé tette az átkelést. Alacsony vízálláskor a lovak szemét bekötötték, így át mertek menni a túloldalra.
Bél Mátyás 1731-ben azt írta: „A Sióban víz csak akkor van bőséggel, ha csordultig a tó, máskülönben kényelmesen át lehet rajta kelni, sokszor teljesen ki is szárad. Hogy ez ne történjen meg, Somogy és Veszprém megye néhány ezer emberrel nyolc napig ásatta, mélyíttette a torkolatot, de a munkát az északi szél által fölvert hullámok egyetlen éjszaka semmissé tették.”
Matyikó Sebestyén József fölidézte, hogy a hídon átjáróknak vámot kellett fizetniük: az első időben a termék tíz százalékát, később a tételt pénzben állapították meg. Pénzt más is „szedett” egyébként a hídon, ami megyehatár is volt. Sobs Józsefhez, közismert nevén Cinihez – aki hordár volt – fűződik az anekdota. Nagy konkurenciával kellett megküzdenie, s ezért fillérekért vállalta a csomagszállítást. Amikor azonban a híd közepéig elért, letette a tragacsot, és egy pengőt kért. A vendég méltatlankodására pedig azt felelte: „más megye, más tarifa…”.
A Sió két partját 1893-ig fahíd kötötte össze. Mivel azonban életveszélyessé vált rajta a közlekedés, pályázatot hirdettek az építésére. Végül Say Ferenc székesfehérvári építészmérnököt – akinek villája volt Siófokon – bízta meg az elöljáróság. A munkák idején hajóhídra terelték a forgalmat.
A hídnál állt Nepomuki Szent János szobra, az 1700-as évektől a II. világháború végéig, éppúgy, mint a monarchia területén minden fontosabb hídnál. A siófokin azonban nem tudott segíteni: felrobbantották, ennek az ereje a víztoronyig lesodorta a házak tetejét. A háború után egy ideig pontonhíd állt a helyén, azután fölépítették a mai hidat, s az évek során többször is átalakították.
Forrás:
Múltidéző: siófoki érdekességek. BRTK Könyvtár, Siófok, saját nyomtatás, 2013.
