1915. szeptember 12-én született Garai István költő, műfordító a mátyusföldi (szlovákiai) Nagyölveden. Pozsonyban tanult, majd 1938-tól 1941-ig a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója, tanári diplomáját is itt szerezte meg 1941 nyarán.
Már a második világháború előtt ismerték nevét a szlovákiai magyar sajtóból. A nyugatra szálló fellegekhez című 1944-ben kiadott könyvét háborúellenes hangja miatt elkobozták, az utolsó példányig az újvidéki zúzdába került.
A Békéscsabán 1948-ban megjelent, a szlovákiai magyarok kitelepítése ellen tiltakozó Mesekirály című verseskötetéért izgatás címén kétévi börtönre és állásvesztésre ítélte a Népbíróság. A büntetést a szegedi Csillagbörtönben töltötte.
Tanított Dunaszerdahelyen, Ipolyságon, majd a délvidéki Bács-Petrőcön, Békéscsabán, dolgozott Esztergomban, Kőszegen, Budapesten, míg végül Siófokra került. Volt kályhafűtő, dekádelelszámoló és bérelszámoló, egészen 1964-es rehabilitálásig. Csak ekkor térhetett vissza a katedrához. A siófoki Perczel Mór Gimnázium magyar-latin szakos tanára lett egészen 1977-es nyugdíjba vonulásáig. A Balatontól soha többé nem tudott szabadulni. Bár 1984-ben családjával Budapestre költözött, a magyar tengert és Siófokot mindvégig élete legfontosabb állomásának tekintette.
Siófokon közmegbecsülésnek örvendett, bár alakját, ellentmondásos személyiségét, szembenállását a mindenkori városi „illetékesekkel” negatív töltetű pletykák, legendák sora övezte.
Az 1970-ben megjelent Pannónia ékkövénél című verseskötetének mind Siófokon, mind országosan nagy sikere lett. Siófoki évei alatt kapcsolatba került balatoni költőkkel, képzőművészekkel is.
Latinul és magyarul is jelentek meg kötetei. A Párizsban szerkesztett és Avignonban kiadott Vita Latina Garai István több mint két tucat versét közölte, munkásságát méltatta többi között a római Latinitas és a saarbrückeni Vox Latina. 1978-ban a Petrarca-díj ezüst babérkoszorújával tüntették ki (Prix Petrarque). Garai István a latin kulturörökség, a vox humana „megszállott” szószólója volt, a magyarországi latin nyelvű irodalom tán utolsó nagy alakja.
Garai István 2008. október 26-án, budapesti Király utcai lakásán, életének 94. évébenben hunyt el.
A költő születésének 100. évfordulóján avatták fel emléktábláját a gimnázium épületében.
A képeken:
Garai István 1992-ben (Wikipédia)
Garai István és leánya, Valéria (megjelent a Krónika című folyóiratban 1979-ben)
A Perczel Mór Gimnázium tablóin, a tanárok között (Tablók könyve, 1954-2006)
Hívogató című verse, mely 1960-ban a Szövetkezet című lapban jelent meg (ekkor a siófoki földművesszövetkezet dolgozója volt)
Mesekirály című verseskötetének borítója
Pannoni ékkövénél : balatoni kalendárium című kötetének borítója, s Szeptember című verse a kötetből
Garai István emléktáblája (Wikipédia)
Források:
garai_szept.pdf BRTK Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény
Asztalos Jolán: „A ködevők seregének túlélője?. Garai István: Filia Mursellae-Mursella lánya c. kétnyelvű kötetének verseiről = Siófoki Hírek, 1990. augusztus 25. 4. o.
A Balaton festményeken, verseken = Siófoki Hírek, 2017. február 17. o.
Matyikó Sebestyén József: A költő-tanár halálára = Siófoki Hírek, 2009 szeptember 13. o.
Tűz Tamás: Aki a maga útját járja = Krónika, 1979. 6. sz. 11. o.
Újkori pokoljárás és temetetlen álmok : Dobosi László interjúja Garai István költővel = Siófoki Hírek, 1996. december I-II. 11. o.
-Yj -: Zöldség-gyümölcsboltok kulisszái mögött – Siófokon = Szövetkezet 1960. 16. sz. 4. o.
